Baán Izsák OSB

Obláció

Mindannyiunk alapvető tapasztalata az ajándékozás, s az az öröm, ami akkor tölti el az embert, amikor valaki másnak odaviszi (ob-fero, oblatio), odaadja azt, amit csak neki készített. Legmélyebb vágyaink egyike, hogy adhassunk, hogy munkánkat, időnket, értékeinket valaki elfogadja. Az ajándék értékét pedig az határozza meg, hogy az ajándékozó személye, szeretete milyen mértékben van jelen benne, a saját kezünkkel készített apróság többet ér, mint a sok pénzen vásárolt értéktárgy. Emberi világunk legnagyobb ajándékai azok, amelyekben ajándékozó és ajándék elválaszthatatlan, mint például két ember életszövetségben való egyesülése vagy a hősök, vértanúk életáldozata.

Mindennek forrása és magyarázata a háromszemélyű egy Istenben van. A szerető Atya öröktől fogva önmagát, saját isteni lényegét adja a tőle születő Fiúnak (Jn 16,15), a Fiú pedig elfogadva azt, teljesen visszaadja neki ugyanabban a szeretetben (1Kor 15,24). Kettejük ajándékozó szeretetének gyümölcse pedig a Szentlélek, aki biztosítja az ajándékozás és elfogadás végtelen dinamikájának lehetőségét. Istennél tehát nincs különbség ajándékozó és ajándék között. A világ, mint ajándék a lét – Isten lényegének - túláradásából a Fiúban és Őérte születik (Kol 1,16). A teremtéstörténetet olvasva világosan áll előttünk, hogy az ember a Fiúban teremtett fiú (Ef 2,10) ezt az ajándékot az Isten szavába burkoltan, az ajándékozóval való teljes egységben kapja, mint ahogyan az anyatejből táplálkozó csecsemő sem tud és akar különbséget tenni az éltető ajándék és az édesanya között (Ter 1,26-31). A paradicsomi ember mindent Istenben és Istennel együtt birtokol, léte mezítelen, nyitott válasz-ajándék a Teremtőnek.

A történet folytatása azonban azt írja le, hogy az ember nem maradt meg ebben a kezdeti állapotban, hanem az ajándékozóról megfeledkezve kisajátította magának az ajándékot (Ter 3,1-8). Ezzel elszakította magát létének forrásától, s az önmagában fennállni nem tudó a halál zsákmánya lett. A következő jelenetben pedig már egy új viszony áll előttünk: az áldozatot bemutató – tehát javait részben Isten nélkül birtokló - ember és a szuverén, emberi szemmel nézve hol kegyes, hol kegyetlen Isten viszonya (Ter 4,3-5). Az obláció új jelentést kap, az ajándék teljességének elfogadása és az ember spontán önajándékozása helyett áldozattá változik, együtt jár a kisajátított létezésről való nehéz lemondással. A megváltozott viszonyban az Isten ajándékaiért – már nem az isteni élet teljességéért – az ember mégis adni akar, feláldozza javainak zsengéjét, mint Ábel, vagy akár gyermekét is, mint Jefte (Bír 11,29-41), valami értékeset, valamit, de nem tud egész létével felelni az Ős-ajándékozónak.

Az eredeti viszony helyreállításának ára az volt, hogy az Atyától mindent szeretetben elfogadó és Neki végsőkig engedelmesen visszaadó Fiú önajándékozása áldozattá, az „Istennel való egyenlőségről” (Fil 2,6) s végül az életről való lemondássá, teljes elhagyatottsággá, szörnyű halállá váljon. „Krisztus az örök Lélek által önmagát ajánlotta fel szeplőtelen áldozatul Istennek (semetipsum obtulit immaculatum Deo – Vulg.).” (Zsid 9,14). A Lélekben beteljesedett és általa tanúsított áldozatot az Atya elfogadta. Harmadnapra feltámasztotta Jézust a halottak közül, aki a feltámadásban elfogadott éltető életre válaszolva Önmaga isteni létével együtt az Ő drága vérén megváltott (1Pét 1,19) és megszentelt világot is az Atyának ajándékozza, a világra pedig kiárasztja áldozatának tanúját és egyben gyümölcsét, az Atya Szent Lelkét (ApCsel 2,33). Ezentúl a Fiúban a Lélek által lehetőség nyílik arra, hogy az ember befogadja az Istent, s egész léte újra obláció, Istennek adott ajándék és egyben áldozat legyen Krisztus testében, az Egyházban.

Oblációnk, áldozatunk azonban sok kérdést vet föl. Mindenek előtt túl kell lépnünk az ószövetségi áldozat logikáján, nem valamit, nem önmegtagadásunkat, jócselekedeteinket, imádságainkat kell adnunk az Istennek, hogy Ő is valamit, egészséget, sikert, boldogságot adjon nekünk. Végig kell járnunk a sivatagi szerzetesatyák iskoláját, akik tapasztalatból tudták, hogy a böjt, a virrasztás a zsoltározás önmagában nem elég. Ha az Isten teljességének akarunk részesei lenni, egész önmagunkkal tartozunk neki, s ez egyet jelent az engedelmesség és az alázat tanulásával, egyet jelent a bűneinkkel való szembenézéssel, bűnös voltunk elfogadásával, hiszen bűneinken kívül semmit sem adhatunk Istennek, Ő pedig éppen a bűneinket kéri, azokra kínál gyógyulást.

Mindez azt jelenti, hogy mielőtt bármit is adnánk, előbb meg kell tanulnunk elfogadni mindazt, amit a minket Krisztusban előbb szerető Isten nekünk adni akar: a megváltást és vele magát az ajándékozó Istent. Sőt, valójában nyitottságunk és elfogadásunk az, amit adhatunk. „Akik felfogják, hogy mennyire szeretik őket, azok válnak képessé az egyre nagyobb szeretetre.” (Szent Bernát) E nélkül olyan asszonyhoz lennénk hasonlóvá, aki foganás nélkül akar szülni. Minden emberi önfelajánlás feltétele és legmélyebb értelme az, amit a János evangélium a „megmaradni” (menein) szóba sűrítve fejez ki: Az Atyában a Lélek által megmaradó Fiú (Jn 10,38 párh.) mintájára és kegyelméből az Isten szeretetében, a felé irányuló dinamikus nyitottságban és szeretetben élni. Éhezni és jóllakni Krisztus testének vételével (Jn 6,56), szomjazni és befogadni Igéjét (Jn 5,38), a szeretetben Őbenne gyökeret verve az Atyával közösségben élni (Jn 15,9).

Oblációnk tehát nem annyira tevékenység, mint inkább befogadás. Saját áldozatunk valójában nincs is, az egyetlen, mindenkorra érvényes áldozat Krisztusé, amihez hozzátenni nem tudunk semmit. Azonban mégis beszélhetünk valódi áldozatról, amennyiben éppen az az igazi áldozat, hogy elfogadjuk szegénységünket, hogy bűneinkkel szembesülve rádöbbenünk arra, hogy rászorulunk a megváltásra, s a magunk részéről nem könnyű igent mondunk annak halálára, áldozatára, aki szeret minket, és akit szeretünk. Minden emberi obláció, áldozat mintája Mária igenje, aki befogadva az Igét igent mond a Fiú megtestesülésére (Lk 1,38) és halálára a kereszt alatt (Jn 19,25). Néhány éve az itáliai Civitavecchiában egy Mária-szobor a helyi püspök kezében vért könnyezett. A megvizsgált vérről kiderült, hogy férfitől származik. Számomra mindez nem a csalás jele, hanem mély tanítás hordozója: Mária Jézus vérét könnyezi, áldozata és szenvedése a Fiú áldozatával egy.

Végül azt a kérdés tegyük fel, hogy mi a jutalma önfelajánlásunknak. Kérdéses volna annak az ajándékozónak őszinte szeretete, aki ajándékáért saját magának várna juttatásokat, így a jutalom semmiképpen nem lehet valamiféle érdem, erény vagy létbiztonság. „Eltávolodnak az igaz élet becslésétől azok, akik azt várják, hogy jócselekedeteikért – akárcsak a legsúlyosabb szolgaságért – Isten őket a legfőbb jutalmakkal fogja kitüntetni, mintha maga az Isten szolgálata nem éppen a boldogság és a legfőbb szabadság volna.” (B. Spinoza) Az ajándékozó jutalma a megajándékozott öröme. Oblációnk esetében nem jutalomról, inkább bibliai szóval gyümölcsről kell beszélnünk. Jó szőlővesszőkként az Atya által gondozott szőlőtőn maradva nem teremhetünk más gyümölcsöt, mint amit a szőlőtő Krisztus (Jn 15,1-8). Istennek adott életünk gyümölcse nem más, mint Krisztus áldozatának gyümölcse, azaz a világ megváltása, megszentelése, végső soron az Atya megdicsőítése. Cselekedeteinknek, böjtünknek, imádságunknak csak így, Krisztus küldetésébe, áldozatába foglaltan van értelme.

Az egyetlen obláció, ajándék, áldozat tehát a Fiú Jézus Krisztus, aki befogadó engedelmességével, kereszthalála és feltámadása által egyetlen közvetítőként az Atya ajándékában, az Ádámban elvesztett isteni életben részesíti testének tagjait. A mi oblációnk annyit jelent, hogy Krisztusban maradva befogadjuk ezt az életet, szegénységünket elismerve teljes emberi mivoltunkkal igent mondunk annak áldozatára, aki szeret minket. Ő pedig küldetésének részeseivé tesz minket, hogy áldozatunk a világ üdvösségére szolgáljon, s így megtisztult, szent népet, új emberiséget ajándékozhasson az Atyának, melynek tagjai szóval és tettel dicsőítik Őt, minden ajándék forrását. Krisztusban így kap mindennapi oblációnk végtelen távlatokat, így válik valóban új szövetségi áldozattá, a dicséret áldozatává, melyet Jézus által mutatunk be az Istennek (Zsid 13,15).

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT 2003/2

Maurus Kraß OSB írása az Obláció 2006/2. számában jelent meg

Sárosi Attila Pál OSB Obl. írása az Obláció 2006/2. számában jelent meg